ennyi-penzt-meg-sose-latottam

“Ennyi pénzt egyben soha nem láttam!”

Gyerekkori barátaival dolgozott Olaszországban Károly, az akkori fizetésének csaknem tízszeresét kereste meg ponyvakészítőként. Két évig élt külföldön, jól érezte magát, szerette a kinti társaságot, bár a munka és az elvárás nagyon kemény volt. Aztán mégis hazajött, mert győzött a honvágy. Ma már, a kint összespórolt pénzből, és némi hitelből saját lakása van, amiről korábban nem is álmodhatott.

Szép volt, jó volt külföldön, de győzött a honvágy – többek között erről számolt be Károly, aki 2000-től dolgozott kint Olaszországban. Gépszerelő karbantartónak tanult, és a szakmunkásévek után sikerült munkát is találnia. Eltelt hét év, de nem jutott egyről a kettőre. “A szüleimnél éltem, és még az esélyét sem láttam annak, hogy lakásom legyen, autóról pedig nem is álmodoztam”. Rendkívül kevés volt a fizetése, 30-40 ezer forintnál nem kapott többet. Annak ellenére fizettek neki ilyen keveset, hogy több műszakban, egy bányában dolgozott. “Brutálisan kemény munka volt, amire rámegy az ember egészsége.”

[text size=”20″ line_height=”30px” font=”Georgia, Times New Roman” name=”Károly” company=”ponyvakészítő”]”A szüleimnél éltem, és még az esélyét sem láttam annak, hogy lakásom legyen, autóról pedig nem is álmodoztam!”[/text]

Egyszer csak jött egy lehetőség. Gyerekkori barátai szóltak, hogy üresedés van annál a cégnél, ahol dolgoznak. Olaszországban, egy sátor és ponyvakészítő társaságnál volt lehetőség arra, hogy Károly is megpróbáljon több pénzt keresni, mint itthon. A főnök egy “nagyon jó kis kéglit” bérelt a barátoknak, együtt laktak az albérletben, és nagyon jól kijöttek egymással. A fizetés pedig az itthonihoz képest mesés volt, akkor havi 250-270 ezer forintnak megfelelő összeggel gazdálkodhatott havonta. “Volt, hogy félmillió forinttal látogattam haza, én voltam a király, hiszen ennyi pénzt együtt nem nagyon láttunk”.

Az olasz munkatársak kint rendesek voltak – mondta. Hamar kiderült, kitől kell távol tartania magát, de egyébként nem volt probléma. A munka nagyon kemény volt, de Károly ehhez itthon már hozzászokott. Szerinte az „aljamunkát”, amit az olaszok már csináltak meg, a magyaroknak kellett elvégezniük, de Károlyék ezt nem bánták, örültek, hogy jól keresnek, nincsenek filléres gondjaik. Működött a “valamit valamiért elv”.

Amikor kiutazott, egyetlen szót sem beszélt olaszul, de mivel egy ottani olasz srác volt a főnöke, akivel össze volt zárva, hamar rákényszerült, hogy minél előbb megértse az utasításokat, és – mint mondja – egy-két hónapon belül társalgási szintre fejlesztette a nyelvtudását. Bár reggeltől késő estig dolgoztak, amikor volt egy kis szabadideje, a nyelvkönyveket is bújta.

[text size=”20″ line_height=”30px” font=”Georgia, Times New Roman” name=”Károly” company=”ponyvakészítő”]”Volt, hogy félmillió forinttal látogattam haza, én voltam a király, hiszen ennyi pénzt együtt nem nagyon láttunk.”[/text]

Két évig volt kint úgy, hogy évente csak háromszor jöhettek haza. Szerinte ez nem egy rossz dolog, mert többet lehet így spórolni. Aztán egyszer csak elege lett. Nem a kinti körülmények változtak, egyszerűen a honvágy győzött. Egy lány miatt hazaköltözött, és azt gondolta, a kint megszerzett tudást és tapasztalatot itthon hasznosítja.

Akkor jött a feketeleves: negyedmillió forint helyett ugyanazért a munkáért 40-50 ezer forintot kapott egy magyar cégnél. Ennek ellenére nem ment ki újra, pedig azok a barátok, akikkel akkor kint dolgozott, még ma is ott vannak, és a főnöke is bármikor visszafogadná.

Ám Károly inkább úgy döntött, itthon lakást vesz az Olaszországban összespórolt pénzből. Hitellel ugyan, de ma már saját otthona van, családot alapított, és egy vasipari cégnél elfogadható fizetésért dolgozik. Egyelőre nem vágyik külföldre.

(KülföldiMunka)