“Nem a gyávák hagyják el az országot”

Már csak külföldi állásokban gondolkodik Péter, aki egy magyar munkaközvetítő segítségével négy hetet dolgozott Ausztriában. Három nap keresés után talált  állást, melynek segítségével megtapasztalta, milyen az, amikor megveheti magának, amit megkíván, és mégis marad pénze. Az osztrákok bár nem barátkoznak, megbecsülik a dolgozókat. Ha sok a munka akár 10-11 órát is dolgozni kell, de a túlórapénzt ott kifizetik. 

Azért indultam, hogy szerencsét próbáljak, és már soha többet nem akarok Magyarországon dolgozni. Ezt mondta Bruckner Péter, aki négy hetet dolgozott Ausztriában, Hohenbergben. “Alföldi gyerek vagyok, engem egyszerűen lenyűgözött, hogy mennyire gyönyörű a hegyekkel a táj”. Ennyi idő neki elég volt ahhoz, hogy megérezze, „milyen az, amikor az ember megveheti, amit megkíván, és még így is marad pénze”.

Rossz élmények itthon

Péter gimnáziumban érettségizett, majd több faipari cégnél dolgozott. Megtanulta a gépészetet, elsajátította a CNC gép használatát. Először egy kis családi vállalkozásnál dolgozott, ahol gyakran voltak fizetési problémák, utána pedig egy nagyobb cégnél, ahol még több gonddal kellet megküzdenie. A főnök az alkalmazottak háta mögött “fúrta” a munkatársakat, mert az volt az elve, hogy ha rosszban vannak egymással a kollégák, akkor nem beszélgetnek, így pedig jobban megy a munka. De az utolsó csepp a pohárban az volt Péter számára, amikor sok-sok túlórázás után egyszer megbetegedett, és szólt, hogy aznap nem tudja felvenni a munkát. Főnökének erre az volt a válasza, hogy Péterre soha nem lehet számítani. A fiatal férfi ekkor úgy döntött, ő “még megengedheti magának a büszkeséget, hiszen nincsen gyereke”, és azonnal felmondott.

Három nap alatt talált munkát

Ez után döntött úgy, hogy Ausztriában keres munkát. Egy magyar munkaközvetítő irodán keresztül három nap alatt találta meg az új állását. A hazai cég mindent megszervezett, kilencszemélyes kisbusszal szállították Ausztria különböző városaiba a magyar munkásokat. A dolgozóknak semmire nem volt gondjuk – mesélte Péter -, mert a közvetítő a munkaszerződésen és a fuvaron kívül a szállást is rendezte, amiért nekik külön nem kellett fizetniük.

Előlegbe 100 eurót kaptak az emberek, és később a fizetést is ettől a cégtől kapták, amelynek egy embere végig ott volt a városban. Az út nagyon hosszú volt, csaknem egy teljes napig tartott, reggel 7-re érkeztek meg Péter munkahelyére. Aznap már nem kellett dolgoznia, a jelentkezés után a szállásra vitte őt a munkaközvetítő embere. “Itt azért ért egy kis csalódás”. Péter külön szobát kért, mégis egy 60 éves magyar munkással kellett megosztoznia a helyiséget.

510 ezres fizetés

A családi ház emeletén laktak, de a tulajdonos, a “magának való öregasszony” nem engedte be őket a konyhába. Így a két férfi konzerveken és szendvicseken élt, pedig a szerződés szerint a reggeli is járt volna. Péter végül szólt a közvetítőnek, hogy három napja nem alszik, mert a társa horkol., külön szobát kér. Így került egy munkásszállásra, ahol egyedül aludhatott, viszont a korábbi 10 perces séta helyett innen 25 percre volt a munkahely. A 20 embert foglalkoztató faipari cégnél havi 1700 eurót (510 ezer forint) keresett, de ő heti bontásban kérte a fizetését. A szerződés értelmében napi 8 órát kellett dolgozni, de a 10-11 órás munka sem volt ritka. Péternek nincs kifogása a túlóra ellen, de az nem tetszett neki, hogy erről mindig az utolsó pillanatban szereztek tudomást. “Bementünk reggel, de soha nem tudtuk, hogy meddig kell maradni”.

Az osztrákok rendkívül távolságtartóak – mondta – tíz éves ismeretség után sem biztos, hogy áthívnak kávézni. Barátságok ritkán köttetnek, a munkahelyen sem beszélgetnek egymással. De még feltűnőbb, hogy az ebédelés közben is csöndben ülnek. Olyan, mintha mindenki haragudna mindenkire, pedig egyébként a figyelmességért, segítségért hálásak. Péternek a közeli pékségben három nap után már összekészítették a zsömléket, egy cipekedő kollégája előtt pedig miután kinyitotta az ajtót, ő másnapra megtanulta, hogy mondják magyarul, hogy “köszönöm”.

Nyelvi nehézségek

Szórakozásra nem igen volt lehetősége – mondta – a helyi kollégák nem voltak bulizósak, az egyetlen magyar munkatárs pedig 60 éves volt. Péter azt mesélte, gyakran sétált egyedül, de sokszor ült be egy McDonaldsba, hogy nézegesse a lányokat. A legnagyobb problémát az jelentette számára, hogy nem nagyon beszélte azt a német akcentust, amit a vidéken beszéltek. Mint mondta, németből érettségizett, a televízió műsorok 60 százalékát meg is értette, de a tájszólással nem boldogult. “Ez kiszolgáltatottá tett”. Gyakran gondolta, mindenkinek a terhére van, nem érti, hogy mit kérnek tőle, mindig segítséget kell kérnie, és annak a kollégának sem tudott mit mondani, aki felesége haláláról mesélt neki. “Az egyik nap úgy éreztem, nem bírom tovább és hazamegyek”. Egy török kollégája vette észre, mennyire mélyponton van Péter. Kihívta beszélgetni, és sikerült lelket öntenie belé.

Péter hosszú távra tervezette, a közvetítő cég hat hónapos munkát ígért, de hirtelen négy hét után véget ért a kaland.  A megrendelés elfogyott, és már nem volt szükség a külföldi munkavállalókra. Elküldték őket, de azt ígérték, a következő projekt két-három hét múlva indul, akkor újra várnak mindenkit. Azóta négy hét telt el. Péter most újra munkát keres, megint Ausztriában.

A bátrak nekivágnak

“Soha többé nem akarok Magyarországon dolgozni” – mondja. Sokáig úgy gondolta, hogy csak a gyávák hagyják el az országot, mára megváltozott a véleménye. Az a bátor, aki ki mer utazni, és tesz azért, hogy jobb legyen az élete. Mint mondta, ő nem spórolt, kint mindent megvett magának, és egy hónap után 1200 euróval (360 ezer forint) jött haza. Az emberek kint nyugodtak, kiegyensúlyozottak, ami szerinte a biztos anyagi háttérnek köszönhető és annak, hogy megbecsülik őket a munkahelyükön. “Ettől mi fényévekre vagyunk”. Ő is így akar élni. Mindenkinek azt tanácsolja, vágjon bele, és induljon el. Azt azonban hozzátette, a nyelvi hiányosság rendkívül megnehezíti az ember dolgát, erre mindenki készüljön föl.

(KülföldiMunka)